Konfliktus a felhők között (hidegháborús történet)

A hidegháború enyhülésével úgy tűnhetett, hogy a konfliktusok talán alábbhagynak a nyugati és a keleti régiók között, és azt lehetett érezni, hogy a konfliktusokat első sorban tárgyalásokkal szeretnék rendezni a felek. Ez az eset azonban kisiklott a tárgyalás vágányáról és a szovjetek lelőttek egy dél-koreai utasszállító gépet. Mely elhagyta a kijelölt útvonalát. Vajon ez provokáció, emberi mulasztás, vagy az akkor még mindig paranoiás politika következménye volt?

“Most rakétával próbálkozom” — mondta a nyugodt hang a recsegő rádióban. — “Ráközelítek a célra… Kilövés megtörtént. A célpont megsemmisítve.”

Ezután a szovjet Szuhoj-15 szuperszonikus vadászgép pilótája szemmel is kereste az elpusztított célpontot a Boeing 747—200B már spirálisan zuhant lefelé a Japán-tenger hideg vize felé. Reggel hat óra huszonhat perc volt. A vadászpilóta két igen korszerű fegyvert vetett be áldozata ellen: egy hőkereső rakétát, amely az egyik hajtóművet semmisítette meg, és egy radarvezérlésű rakétát, amely feltehetően az üzemanyagtartályba csapódott be. “Korean Air 007…” — az utasszállító gép pilótája ennyit tudott mondani rádiója mikrofonjába. Aztán elnémult. A hatalmas gép 14 percen át zuhant a tízezer méteres magasságból 1983. szeptember elsején. Valahol az orosz Szahalin-szigeti titkos katonai bázisoktól nyugatra csapódott be a tengerbe. A közelben tartózkodó japán halászok észlelték az égő üzemanyag szagát. A fedélzeten lévő 269 ember elpusztult: 76 koreai, 61 amerikai és 11 másik ország állampolgárai. Többségük ázsiai zónaidő szerint kevéssel éjfél után indult a végzetes útra a New York-i Kennedy repülőtérről. Hét órával később a gép leszállt az alaszkai Anchorage-ben, ahol négy utas kiszállt. A gépet tovább vivő új személyzet élére a 45 éves pilóta, Csun Bjong In állt, akinek 10 ezer 547 repülési órája volt — ebből 6 619-et a 747-es típushoz hasonló óriásgépeken repült. A KAL 007-es járat 39 perc késéssel szállt föl, helyi idő szerint hajnali négy órakor, s a 6000 kilométernyi távolságban lévő dél-koreai főváros, Szöul felé vette az útját.

A bizonytalanság árnyékában.

Vajon eltérítették a KAL 007-et? Talán baleset történt? A rettegéssel vegyes reménykedésben töltött 18 órán át semmi hivatalos bejelentés nem érkezett az eltűnt utasszállítóról. Senki nem fogott s.o.s. jelet a repülő kapitányától. A japán légi irányítók nyilvánvalóan nem vették észre a radarernyőn, hogy egy gép jelentős mértékben eltért a megszabott iránytól. Egy dél-koreai pilóta, aki 16 kilométer távolságon belül repült el a koreai gép mellett, nem tudott rádiókapcsolatot teremteni Csun kapitánnyal, de úgy vélte, ezért még nem kell vészjelzést leadnia. Végül az Egyesült Államok külügyminisztere, George Shultz bejelentése döbbentette meg a világot, melyhez információt — a számítógépadatok elemzése révén – hírszerző szakértők szolgáltattak. A KAL 007-es járatot a szovjet légvédelem tudatosan megsemmisítette, – Ez az esemény megrázza az egész világot – mondta Reagan elnök. Egy amerikai szenátor sokak érzelmeit fejezte ki megállapításával; “Egy fegyvertelen utasszállítógépet megtámadni, annyi mint egy  iskolabuszra lőni. ” A szovjet hatóságok  semmi érdemlegeset nem közöltek. Aztán amint egyre több ember fejezte ki világszerte részvétét a meggyilkolt utasokat gyászoló, a történtek előtt értetlenül álló hozzátartozóknak, a szovjetek állásfoglalást adtak ki egy “azonosítatlan repülőgép”-ről, amely “durván megsértette az államhatárt, és mélyen behatolt a szovjet légtérbe”. A szovjet TASSZ hírügynökség állítása szerint az elfogó gépek csupán figyelmeztető lövéseket adtak le, és nyomkövető rakétákat lőttek ki. A nemzetközi felháborodást “hűhó”-nak minősítették, s homályosan arra célozgattak, hogy a járat amerikai kémkedési célokat szolgált.

Világszerte fellángoltak az indulatok. Dél-koreaiak tízezrei vonultak Szöulban az utcára; az olasz és a japán kommunista párt is magyarázatot követelt Moszkvától a “bűntény”-re. Négy nyugat-európai ország pedig diplomáciai úton tiltakozott a történtek miatt. — Civilizált országokban nem főbenjáró bűn eltérni a megadott útiránytól — mennydörögte Jeane Kirkpatrick, az USA akkori állandó ENSZ-képviselője. A küldöttek döbbenten és dermedten hallgatták az orosz pilóta rádiójelentésének a magnófelvételét. A japán Védelmi Ügynökségtől kapott felvétel bizonyította, hogy az utasszállító gépet hidegvérrel semmisítették meg. A szovjet külügyminiszter, Andrej Gromiko támadóan reagált: “A szovjet felségterület, a Szovjetunió államhatárai szentek. Nem számít, hogy ki a provokátor, tudnia kell, hogy tettéért viselnie kell a teljes felelősséget.”

Bár a KAL 007-es járaton közlekedő gép az ellenőrző pontokon a kijelölt tartózkodási helyeket adta meg a rádióüzenetében, valójában már más útvonalon repült; a kitérőt azonban nem vették észre a földi irányítók.

Az előírt útvonalról (Romeo 20) letérő dél-koreai utasszállító gép áthaladt a Kamcsatka-félsziget, majd a Szahalin-sziget fölött, tehát megsértette a szovjet légteret, mielőtt lelőtték.

Küzdelem a fekete dobozért.

A rejtély egyik kulcsa feltehetően a tenger mélyén, a gép fekete dobozában van, amely rögzíti a repülési adatokat és a pilótafülkében elhangzottakat. A szembeálló amerikai és szovjet kutatócsoportok tüstént a becsapódás feltételezett helyszínén termettek, s elkeseredetten versengtek azért, hogy megtalálják a sokatmondó bizonyítékot. A fekete dobozba épített, elemmel működő jeladó, noha akár hatezer méteres víz alatti mélységből is képes sugározni, egy hónapon belül lemerül. A teljes erőből működő berendezés jeladása kb. 8 kilométeres sugarú körben mindenütt hallható.

Az amerikai repülőgép-hordozó, a Stertett jelentése szerint a vad hajszában alighanem csak a jószerencsén múlott, hogy a hajók nem ütköztek egymásnak a Szahalin-szigettől nyugatra lévő vizeken. Pedig hiábavaló volt a keresés. A fekete doboz nem került elő.

A kegyetlen tenger csupán fémhulladékokat, személyes tárgyakat, és azonosíthatatlan emberi maradványokat vetett ki magából, A viharos idő és az óceáni árkok nagy mélysége ellenére a keresést egészen november 7-ig folytatták. akkor beszüntettek minden további munkát. Az igazság kiderítését ezek után a hírszerzők szigrúan titkos berendezéseik felvételeire és a számítógépeknek a KAL 007-es járat utolsó óráiban rögzített adataira kellett alapozni.

“A célpont megsemmisítve”

Körülbelül négy órával azután, hogy felszállt Anchorage-ból, a KAL 007 személyzete nagyfrekvencián rádiókapcsolatot létesített Tokióval, s jelentette Szöul felé tartó repülésük adatait, mintha még mindig a megadott útvonalon haladnának. 17 óra 07 perckor (greenwichi idő szerint délután Öt óra hét perckor, amely Szahalin fölött reggel öt óra hét percet jelentet), közölték, hogy éppen áthaladtak a NIPPI ellenőrző ponton. Valójában a
Kamcsatka-félsziget fölött haladtak át akkor, s Szahalin felé tartottak. 18.15-kor a dél-koreai gép engedélyt kért Tokiótól, hogy 11 ezer méter magasra emelkedhessen, Az engedélyt megkapták, s Tokiót később értesítették az emelkedés befejezéséről. Percekkel később jött az utolsó, befejezetlen jelentkezés: “Korean Air 007…”  Tokió kérte, hogy kapcsoljanak át más csatornára, hogy jobban hallhassák őket, de erre már nem kaptak választ.

Időközben egy másik beszélgetés is folyt a légtérben — a 805-ös szovjet pilóta és a szahalini légvédelmi parancsnokság között. Japán automata, hangra induló, rögzítő berendezés fogta az üzenetváltást. Néhány részlet ebből a beszélgetésből:

18.12.10 — Látom szabad szemmel és a [radar] ernyőn is.
18.13.05 — A célpont befogva.
18.13.26 — A célpont nem válaszol a kérdésre.
18.13.40 — [A fegyverrendszer] bekapcsolva.
18.19.02 — Ráközelítek a célpontra.
18.19.08 — Nem látnak engem.
18.20.49 — A gépágyúval lövök.
18.23.37 — Most rakétákkal próbálkozom.
18.26.20 — Kilövés megtörtént.
18.26.22 — A célpont megsemmisítve.

Amerikai kémkedés?

A katasztrófa után nyolc nappal a szovjet vezérkari főnök, Nyikolaj Ogarkov új történettel állt a szovjet televízió kamerái elé. Burkoltan elismerte, hogy a szovjet vadászgépek két levegő-levegő rakétával, “megállítottak” egy repülőt, s két, egymásnak ellentmondó mentséget adott a történtekre. Egyfelől kijelentette, hogy a szovjet földi irányítók azzal az amerikai kémrepülőgéppel tévesztették össze a koreai járatot, amely a körzetben repült. Másrészt azzal vádolta a koreai gépet, hogy kémtevékenységben vett részt az Egyesült Államok javára. A szigorúan katonai döntést, miszerint a 747-est el kell pusztítani, egy parancsnok hozta meg a Távolkeleten, s nem a legfelső szovjet katonai vagy polgári vezetésben született meg. Nyugati megfigyelők mindkét elméletet gyanús mosollyal fogadták. Valóban, az amerikai RC-135-ös felderítőgép pár órával a támadás előtt körülbelül 138 kilométer távolságban elhaladt a KAL 007-es járat mellett – az ellenkező irányba. A 747-est, amely kétszer akkora, mint az RC-135, látta a szovjet vadászpilóta, a magnószalagok tanúsága szerint, mert kétszer is jelentette, hogy látja a gép navigációs és villanó fényeit.

Ami a kémkedés vádját illeti, van néhány zavarba ejtő részlet. Csun kapitánynak, mint a koreai pilóták többségének, volt katonai múltja, és egyszer őt választották ki a koreai elnök személyes használatú gépe kapitánynak. Másrészt valóban eltért a megadott útiránytól egy nagyon kényes területen, Hiszen Szahalin szigetén haditengerészeti központ és hat létfontosságú légi támaszpont volt A Kamcsatka-félsziget — a nagy hatósugarú rakéták próbaindításainak célpontja – a szovjet védelmi vonalak lényeges részét alkotta. A kettő között elterülő Ohotszki-tenger a rakétáikat az Egyesült Államokra irányító atomtengeralattjárók paradicsoma volt.

Mindeme tények ellenére a szakértők szerint nem volt szükség arra, hogy titkos kémtevékenység során polgári utasok életét tegyék kockára. A Boeing 747, amely éjszaka és nagy magasságban repült, semmiféle lényeges információt nem szerezhetett, hacsak nem szereltek rá nagyméretű antennákat, amelyek azonnal felismerhetők lettek volna. Még ha ez történt volna is, így sem juthattak volna olyan részletes információ birtokába, amilyet az RC-135-ös gépekkel és az amerikai orbitális műholdakkal nap mint nap begyűjthettek. A koreai elnök, Csun Tu Hvan ingerülten utasította vissza Ogarkov marsall állítását: A szovjet hatóságokon kívül senki a világon nem hiszi el, hogy egy hetvenéves embert vagy egy négyéves gyereket fölengednének egy polgári utasszállítóra, amely kémkedés céljából tudatosan meg akarja sérteni a szovjet légteret.

A megmagyarázhatatlan kitérő.

Akkor viszont egy tapasztalt pilóta, aki a legkorszerűbb műszerekkel repült, miért tévedt be mélyen a szovjet légtérbe? A három inerciális navigációs rendszerből álló, 100 ezer dolláros robotpilóta-berendezés giroszkóppal és gyorsulásmérővel tartotta a gépet az előre beprogramozott útvonalon. A nagyobb pontosság érdekében a három számítógépbe külön-külön kellett betáplálni az adatokat. Vajon mindhárom hibás adatokat kapott? Talán a személyzet elhanyagolta azt a kötelességét, hogy összevesse a robotpilóta koordinátáit a repülési térképeken megadottakkal? A tapasztalt pilóta nem győződött meg arról, hogy a gép valódi helyzete megegyezik-e a robotpilóta által automatikusan rögzített ellenőrzési pontokkal? Csun kapitány bizalmasan jelentette legutolsó rádióüzenetében Tokiónak, hogy a japán Hokkaidótól 170 kilométernyire délkeletre halad. Valójában pontosan 170 kilométerrel volt a szigettől északra. A földi irányítók miért nem szóltak neki, hogy téved? Lehetséges, hogy tudatosan repült be a tiltott szovjet zónába, hogy értékes üzemanyagot takarítson meg a költségekre érzékeny munkaadóinak? Már repült a Romeo 20-nak nevezett útvonalon, amely olyan közel haladt el a szovjet határ mellet, hogy a pilóták általában széloldalt jelző radart használtak annak biztosítására, nehogy átlépjék a határt. Nem sok üzemanyagot takarítottak volna meg azáltal, ha ilyen kitérővel veszélyeztetik a gép biztonságát. A hivatalos feljegyzések kimutatják, hogy a menetrendszerű járatok errefelé sohasem tértek el a megszabott útiránytól. Ráadásul a dél-koreaiak nagyon is jól tudták, milyen veszélyekkel jár a kitérés. 1978-ban a szovjetek már rálőttek egy ugyancsak az útvonalról letérő koreai gépre, s földre kényszerítették. Egy hőkereső rakéta fúródott belé, s a 707-es gép tízezer méteren át irányíthatatlan volt, aztán s aztán sikerült megfogni a zuhanásban, s kényszerleszállást hajtott végre a sarkkör fölött, Murmanszk közelében, egy befagyott tavon. Két utas meghalt. A szovjetek megmentették a túlélőket – köztük 13 sebesültet – aztán a költségekre hivatkozva benyújtottak a dél-koreai kormánynak egy százezer dolláros számlát.

Elsietett döntés?

Ezen eset után a szovjetekbe befészkelődött a gyanú és mélységesen szégyellték, hogy a 707-es észrevétlenül hatolt be a légterükbe.
Amikor a KAL 007 radarjele feltűnt az ernyőjükön, már nagyon figyeltek. Két és fél órán át követték a jelet, amint az közeledett a határ felé, Abban a percben, amint a repülő átszelte a Kamcsatka-félszíget keleti határát, négy MIG-23 és SU-15 szállt fel sebesen, hogy fogadja a betolakodót, bár csak két pilóta felszállását dokumentálták. További négy elfogó gép csatlakozott később az üldözőkhöz.

A vadászpilóták egyik félelme az volt, hogy elfogy az üzemanyag. Mindegyik gépnek kevesebb mint egy óra volt a maximális repülési ideje, még tartalék üzemanyaggal együtt is. A 805-ös pilóta, aki útjára bocsátotta a végzetes rakétát, másodpercekkel később, hogy megpillantotta a KAL 007-est, katapultálta az üres póttartályokat, tehát mindössze 35 perce maradt, hogy lebonyolítsa az akciót, és biztonságosan visszatérhessen a támaszpontra. Miután az automatikus célzóberendezéssel hátulról becélozta mit sem sejtő áldozatát, a 805-ös kibocsátott egy azonosítást kérő IFF (Friend or Foe) jelzést a repülő felé: “Ellenség vagy-e vagy barát?” A speciális hullámhosszon leadott jelzést azonban csak egy másik szovjet gép foghatta volna. E ponton a 747-es valószínűleg 850 kilométeres óránkénti utazósebességgel haladt, tehát a vadászgépnek nem kellett az utánégetőit igénybe vennie, hogy több mint 2200 kilométeres óránkénti sebességre gyorsítsa a SU-15-öst. A 805 ös pilóta jelentette, hogy látja a koreai gép villanó fényeit. Mintegy 11 kilométerrel odébb az egyik MIG-23 pilótája jelentette, hogy látja a vadászgépet és célpontját is. Több mint tíz kilométerre a földfelszín felett aznap éjjel jók voltak a látási viszonyok – állítják a nyugati szakértők, Mellesleg a szovjet pilóták – csakúgy, mint amerikai vagy nyugat-európai kollégáik – kötelezően megtanulják felismerni a gépeket akár a körvonalaikról is. A Boeing 747 jellegzetes vonalaival és szokatlan “Púpos” orr-részével összetéveszthetetlen. A fehérre festett óriásgép magasan a felhők fölött repült, a félhold megvilágította. A hírszerzési szakértők abban is egyetértenek, hogy a szovjet radarkezelők nyilvántartanak minden, a szovjet határokhoz közel haladó gépet.

Később a 805-ös pilóta azt állította, hogy figyelmeztetésül kilőtt 120 darab nyomjelző töltényt. Rádiójelentéseinek magnófelvétele nem támasztja alá ezt az állítást. Amint a KAL 007 90 másodpercre távolodott el a nemzetközi útvonaltól – tehát mintegy 20 kilométernyire – az üzemanyagot habzsoló SU-15 tüzelt, s mivel már nagyon szeretett volna visszaindulni a támaszpontra, csupán rövid ideig maradt még a körzetben, hogy lássa az eredményt.

A rejtélyes utóhatás.
A politikusok és diplomaták dühös vádjai és viszontvádaskodásai ellenére senki nem akarta, hogy ez az incidens a két nagyhatalom közötti konfrontációhoz vezessen. Reagan elnök emberiség elleni bűntettet emlegetett, de az Egyesült Államok megtorló intézkedései – például a javaslat, hogy az országok két hónapra szüntessék be a Szovjetuniót érintő légi forgalmukat – óvatosak voltak. Tizenegy nyugati állam állapodott meg rövidebb utazási tilalomban. Az ártatlan emberek halála tragikus volt, de a világ, úgy látszott, egyetért abban, hogy az esetleges bosszú vagy büntetés nem állhat a milliók életét védő enyhülés útjába. Még amikor a KAL 007-es járat elpusztításának híre napvilágra került, a genfi nukleáris leszerelési konferencián tárgyaló amerikaiak és szovjetek akkor sem álltak le egyetlen percre sem a megállapodás részleteinek kidolgozásában. Reagan szavaival az amerikai álláspont az volt, hogy , mutassuk a haragunkat, de maradjunk beszélő viszonyban”.

A bosszú keresése helyett a szakértők szerették volna megoldani a rejtélyt. Ilyen katasztrofális navigációs hiba vajon még egyszer előfordulhat-e? Vizsgálat, elemzés és a logika révén sem jutottak megnyugtató válaszhoz. Egy meglehetősen meggyőző megoldást sugallt azonban a Boeing-gyár seattle-i gyárának mechanikus repülési szimulátora. Amikor Csun kapitány elhagyta Anchorage-t, nem ellenőrizhette beprogramozott útirányát az INS rendszerrel, mert az alaszkai repülőtér magas frekvenciájú kontrollsugár rendszere, amelyet a fedélzeti  számítógép igénybe vett, időlegesen le volt állítva karbantartási munkák miatt. Ha a pilóta az iránytűjét használta felszálláskor, akkor a kompaszt 246-os értékre állította volna be. Az előírt Romeo20 jelzésű útvonaltól csupán kilenc fokkal tért volna el, vagyis földi léptékben kb. 20 kilométerrel. Ha a kapitány továbbra is ezt a beállítást használta, s nem állt át INS-re, vagyis robotpilótára, akkor ez a hiba – amelyhez hozzájárult a magasabb légrétegek széljárása aznap éjjel – a KAL 007-est az éber szovjet vadászgépek számítógépeinek észlelési körzetébe sodorhatta.

Esetleges elektronikai hiba a fedélzeten vajon megbéníthat egy óriásgépet azzal, hogy a navigációs rendszereit, jelzőfényeit és rádióit teljesen használhatatlanná teszi? Ez eléggé valószínűtlen. Mindhárom INS rendszeregység önálló áramforrásból táplálkozott. A jelzőfényeket a négy elektromos generátor bármelyike táplálhatta, egy-egy jutott mindegyik hajtóműre. Öt külön rádióadó volt a 747-esen. A becsapódásig a személyzet egy pillanatra sem veszítette el a kapcsolatot az útvonalon elérhető földi irányítóközpontokkal.