28 éve, 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét az utolsó szovjet katona Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka személyében, ezzel 1944 óta először nem állomásozott az ország területén idegen haderő.
A vesztes háború hagyatéka:
A második világháború után Magyarországot el sem hagyta a felszabadítóból megszállóvá vált szovjet hadsereg. Itt-tartózkodásukat az 1947. évi párizsi békeszerződés szentesítette, melyben szerepelt, hogy így biztosítható a kapcsolat az ausztriai szovjet megszállási övezettel.
Miután Ausztria az 1955. május 15-i államszerződéssel visszanyerte függetlenségét, a szovjet haderő további magyarországi állomásoztatását az 1955. május 14-én megalakult Varsói Szerződés „legitimálta”.
Az ideiglenes itt tartózkodás, 56 emléke:
Az 1956-os forradalmat leverő szovjet csapatok jogi helyzetét az 1957. május 27-én kötött szovjet-magyar kormányközi megállapodás rögzítette, de ez az alig három és fél oldalas dokumentum nem határozta meg sem létszámukat, sem itt-tartózkodásuk időtartamát, sem költségeik fedezésének forrását. Az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet Déli Hadseregcsoport kivonása már 1958-ban szóba került, de a megvalósulásra még több mint három évtizedet várni kellett.
A Szovjetunió és a KGST összeomlása:
A Szovjetunió meggyengüléséhez számos meghatározó esemény járult hozzá a hetvenes évektől kezdve, a legjelentősebb az 1973-as olajválság volt, ami hosszútávon eladósította a pazarló és korszerűtlen, ezért drága nehéziparú szocialaista országok gazdaságát. Ehhez jött később a hidegháborús fegyverkezési verseny, mely szintén továbbgyengítette az ekkor már kimerülőfélben lévő Szovjetunió erőtartalékait. Egyes keleti blokkhoz tartozó országban lezajlott események is hozzájárultak az „erjedéshez”, mint 1980-ban a Szolidaritás nevű szakszervezet létrejötte Lengyelországban, de szimbolikus gesztus volt az is, mikor 1978-ban a szintén lengyel Karol Wojtyłát választották meg pápának II. János Pál néven.
Leonyid Brezsnyev 1982. november 10-i halála után egy másik öreg pártfunkcionárius, a KGB egykori vezetője, Jurij Andropov lett az SZKP főtitkára, de 15 hónappal később, 1984. február 9-én meghalt. Utódja a szintén koros Konsztantyin Csernyenko lett, aki azonban még kevesebb ideig volt főtitkár, miután 1985. március 10-én ő is meghalt. A „gerontokrácia”, az elaggott vezetés megújulásra való képtelensége visszatekintve szintén a párt és a Szovjetunió mélységes válságának jeleként értelmezhető.
Csernyenko halála után a fiatalnak számító Mihail Gorbacsov lett az SZKP új főtitkára.
1986. április 26-án újabb csapás érte a Szovjetuniót, mikor atomreaktor-baleset történt Csernobilban. A pártvezetés ráadásul el akarta ezt titkolni, de Svédországban észlelték az elképesztően megnövekedett radioaktív sugárzást. Nagy botrányt váltott ki a hivatalos szervek kezdeti titkolózása. A baleset súlyos következményeinek enyhítése dollármilliárdokat emésztett fel. Több százezer embert telepítettek ki a sugárszennyezett területekről, de így is sokan meghaltak a sugárszennyezettség okozta betegségektől. A baleset után biztonsági okokból leállítottak több elavult RBMK típusú reaktort, emiatt csökkent a villamosenergia termelés, és ez további gazdasági problémákhoz vezetett. – wikipedia
Az új világrend:
Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, a szovjet Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke 1988. december 7-én jelentette be az ENSZ Közgyűlésében, hogy a Szovjetunió 1991-ig 25 százalékkal csökkenti kelet-európai haderejét. Magyarországot 1989. április 25-én hagyta el az első szovjet alakulat, a kiskunhalasi 13. harckocsi gárdaosztály.
A rendszerváltozás előestéjén már nemcsak az ellenzéki erők követelték a teljes csapatkivonást, hanem a Németh Miklós vezette kormány is ennek elérésén dolgozott. Azzal azonban mindenki tisztában volt, hogy ezt a cél csak a nagyhatalmak megállapodása után valósítható meg.
Gorbacsov és George Bush amerikai elnök 1989. december 2-3-i máltai csúcstalálkozóján aztán lényegében véget ért a jaltai világrend, a Szovjetunió „elengedte” a kelet-európai országokat.
A tárgyalások 1990. február 1-jén kezdődtek meg Budapesten, a magyar delegációt Somogyi Ferenc külügyminisztériumi államtitkár, a szovjetet Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes vezette.
A feszült légkörben folyó megbeszélések végső szakaszában megfigyelőként részt vett a parlamenti választásokra országos listát állított 12 párt képviseletében Raffay Ernő (MDF), Demszky Gábor (SZDSZ) és Kósa Lajos (Fidesz) is. A csapatkivonásról szóló kormányközi egyezményt 1990. március 10-én Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter írta alá Moszkvában.
Ennek értelmében 1991. június 30-ig kellett kivonni a teljes személyi állományt, beleértve a szovjet állampolgárságú civileket, valamint a fegyverzetet, a harci technikát és az anyagi eszközöket. A pénzügyi kérdések rendezését a felek későbbre hagyták.
Az első szovjet egység, a Hajmáskéren állomásozó szovjet harckocsizó alakulat két nappal később, 1990. március 12-én indult haza. A Magyarországon állomásozó mintegy százezres szovjet haderő 27 ezer harcjárművel és gépjárművel rendelkezett, ebből 860 volt harckocsi, 600 önjáró tüzérlöveg, 1500 gyalogsági páncélozott harcjármű.
Az 560 ezer tonna hadianyagból 230 ezer tonna volt lőszer, 100 ezer tonna üzemanyag, mindezek 60 helyőrségben, katonavárosban, hat repülőtéren helyezkedtek el. A kivonási műveletekkel kapcsolatos tennivalók koordinálásával a kormány Annus Antal vezérőrnagyot, a Magyar Honvédség vezérkari főnökének általános helyettesét bízta meg.
A következő 15 hónapban mintegy 35 ezer vasúti kocsi, másfél ezer szerelvény indult a Szovjetunióba. A felszereléseket, harcászati eszközöket, a lebontott laktanyák épületelemeit a mándoki és a tornyospálcai rakodóállomásokon rakták át a keskeny nyomtávú magyar szerelvényekből a széles nyomtávú szovjet vagonokba, a hatalmas volumenű szállítás a MÁV-nak egymilliárd forintnyi árbevételt hozott. Olvasd el a teljes cikket a mult-kor magazinban
